Én és a jégkorong • Hobby Turmix
okt
30
2012

Én és a jégkorong

Bizony :-)  Mi ketten, a hoki meg én! Aki az eddigiekből azt következtette, hogy inkognitóban korongot kergetek a pályán az téved, hiszen csak nagyon alapszinten tudok korcsolyázni, és csakis ütő nélkül :-) A pakknak nevezett kis fekete izébe meg biztosan belebotlanék és hasra esnék, akár ellenfél nélkül is…

Ezek után érthető, hogy nem jéghokizni akarlak megtanítani Benneteket. Inkább arról írok, ami nekem ebből a sportból tanulságként leülepedett a majd 3 éves szurkolói pályafutásom alatt. Mert az tény, hogy a jégkorong iránt nem maradhatsz közömbös, főként ha egy olyan helyen élsz, ahol a téli sportok igen előkelő helyet foglalnak el az ott élő emberek szívében (és Brassó egy ilyen hely). Jégkorong: szereted, vagy nem, nincs harmadik válasz.

2010 január elsején, valamiféle véletlen folytán, láttam egy mérkőzést a magyar bajnok Fehérvár és az osztrák Linz között. Ez volt életem első hokimeccse, és akkor még nem tudtam, hogy mennyire nagy hatással lesz rám. Nem volt könnyű követni az eseményeket. Iszonyatos sebességgel száguldott a korong, bevallom, elsőre nem is láttam, hogy hol van, csak az tűnt fel, hogy mindenki ugyanabba az irányba néz. Mivel a szabályokat sem ismertem, kissé csodálkoztam amikor a játékvezető a sípjába fújt, és mindenféle fura testbeszéd-mozdulattal kommunikált valamit a jelenlevők felé. És néha az sem volt teljesen világos, hogy a közönség miért fütyül, és miért éppen akkor amikor… Az természetesen már első perctől érthető volt, hogy a gólnak felállva-üvöltözve örül minden valamirevaló szurkoló, nyilván azokat a helyzeteket leszámítva, amikor az ellenfél volt eredményes.

Mára az ábra sokat változott, többnyire látom a korongot :-) , a kihagyott vagy kihasznált helyzeteket, a játék szépségét vagy éppen a színvonal hiányát és gyakran látom a jégen szereplők arckifejezését is. Megértettem, hogy ez nemcsak sport, de látvány és produkció is, amelybe éppúgy belefér a palánkkal és az ellenféllel produkált látványos ütközés, mint a játékvezető(k) harcias kérdőre vonása valamely vitatható döntés kapcsán. De az igazán showbiz rész akkor következik, amikor „párbaj” vagy tömegverekedés lesz a két csapat egymásnak feszüléséből. Sokan emiatt gondolják, hogy nem túl értelmes ez a sport, hiszen minduntalan barbár bunyóba torkollik.

 Pedig ezúttal a látszat csal. A mérkőzést nem az nyeri, aki jobban földbe (azaz jégbe) döngöli az ellenfelet, hanem az, aki többször betalál a másik kapuba. És az én tapasztalatom az, hogy így van ez a mindennapi életben is, gyakran nem az a fontos, hogy mennyire van igazam, és mennyire tudom ezt bebizonyítani, sokkal inkább az, hogy nyerésre álljak. Eszembe jut egy régi vizsgám, másodéves egyetemi hallgató koromban zajlott és attól emlékezetes, hogy mindjárt az elején észrevettem, hogy a szenilis professzor más, számunkra ismeretlen tananyag tételeiből készült vizsgáztatni. A szörnyű hibát ott nyomban szóvá is tettem, fennhangon, és ugye kitaláltátok, máris beszereztem magamnak egy rövidebb nyári vakációt, pótvizsgára készüléssel fűszerezve. Máig sem értem, hogy a többi vizsgázó kollega miért nem zúgta kórusban, hogy igazam van és hogy a tanár memóriájában helyet cserélt a két tételsor.

És itt jön mindjárt a hoki másik nagy tanulsága: csapat nélkül nem megy. Hiába minden csel, tudás vagy akármi, az egyén legtöbbször esélytelen egy csapattal szemben. Talán ezért van az, hogy a hokiban a gólpasszt is pontozzák. Tudtátok? Lehet, hogy az életben is így kéne: ne csak az tündökölhessen, aki véghezvitt egy hőstettet, hanem az is, aki ebben segített neki.  De a csapat(munka) sem elég önmagában, ha nincs mögötte valaki, aki tudja, hogy mik a célok, és azt is, hogy hogyan érheti el őket a csapat. A sikerhez edző kell, valaki, aki tapasztalt, karizmatikus és határozott, aki csapattá tudja kovácsolni a sihederek gyülekezetét. Valaki, akire mindenki hallgat és akinek elhiszik, hogy tudja az utat a célhoz. Valaki, aki ismeri a győzelem és a pillanat értékét és tudja, hogy a dicsőség nem tart örökké. Az edzők többnyire mosolyogva érkeznek és gondterhelten, csendben távoznak. Amikor az eredmények nincsenek összhangban az elvárásokkal menniük kell, és ők ezt már megszokták. Lehet, hogy ennek a jégpályán kívüli életben is így kellene történnie? Lehet, hogy nem kéne erőltetnünk azt ami nem megy, hisz valahol tárt karokkal épp ránk vár egy újabb sikerre éhes csapat és egy nagy lehetőség?

És akkor újra jöhet a mosolygós újrakezdés… Akárcsak a hokiban.

Hozzászólások

A szerzőről: Tódor Andor

3 hozzászólás a(z) “Én és a jégkorong” bejegyzéshez

  1. Szasz Istvan szerint:

    Az elejen megijedtem hogy hokizni akarsz megtanitani s hogy mi lessz sze en a kasarlabdat s a focit kedvelem:)) de tovabb olvasva rajottem hogy mennyire is igazad van Jo a cikk es tanulsagos NAGY LAJK:))

  2. Erika szerint:

    Ez a rovat a szivemhez szólt!!!! Na vajon miért? Mert imádom a hokit!!! Kikapcsolódást jelent nekem és a városomról egy plusz büszkeséget mondhatok. Ami érdekes az hogy most 3 éve pont Tünde mondta nekem hogy miért nem megyek el én is egyszer egy meccsre? Hogy voltam-e valaha? Hát a kiváncsiság legyőzött és rá egy hétre ott voltam én is :) Amit egyáltalán nem bánok! Köszi!

    • Erika szerint:

      … és amit elfelejtettem mondani, hogy vannak nekünk is kudarcaink, mikor nem nyerünk meg “egy meccset”, ennek ellenére felemelt fejjel kell harcolni és megfeleni az új kihívásoknak :)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Biztonsági Kód:

Rouge Boutique Decor

Hírlevél



 

Keresés a honlapon

Facebook

Fő szponzor

Szponzorok

as-banner-resized

Rouge Boutique Decor

Címkék

Google Translate