Én és a kert szelleme • Hobby Turmix
dec
5
2012

Én és a kert szelleme

Kertes házban nőttem fel, Brassóban, az egyik sziklás völgyben kanyargó kis utcában. Akkoriban az édesapám gyárban dolgozott, és minden szabad percében a ház körüli növényeket dédelgette. Fontos volt neki az a néhány négyzetméternyi beültethető hely a ház körül. A köves udvart teljesen átalakította, és én is részt kellett vegyek ebben. Az öcséimmel együtt, mindannyian termőföldet cipeltünk hátizsákban, néhány héten át, csak hogy legyen amibe a magokat beleszórni, a gyökereket beleültetni.

Tervezett, szervezett, gyomlált, locsolt, pepecselt az apám. Ennek megfelelően, hónapokon belül, mindenféle virág termett a házban és körülötte: rózsa, muskátli, krizantém, karácsonyi kaktusz és még számtalan növény, amelyeknek talán senki sem tudta a nevét és az értelmét. Kúszó indájú, apró szemű, fekete szőlőt futtatott fel a háztetőre az apám, néhány év múltán  őszönként lehetett szüretelni, majd bort készíteni. Az agyagos-sziklás talajú kertben csodával határos módon paradicsomot  termesztett, a konyhában csak le kellett szakítani a csípős paprikát a bokorról és citromfánk is volt, az előszobában. Rajta igazi citrom termett, és ennek akkoriban hasznát vettük, hisz azokban az időkben nem volt citrom a boltokban, de más élelmiszerek sem nagyon voltak. Egy biztos, a faterom igazi hobbikertész lángész, és a saját mércéje szerint bizonyára nagyon sikeres ezen a téren. És az sem lehetetlen, hogy  a kert szelleme, ha létezik ilyen :-) , a barátja és ihletője volt.

Mindebből azt gondolhatnátok, hogy gyerekkoromban nagyon megkedveltem a kertészkedést. Mi sem áll távolabb a valóságtól … épp ellenkezőleg. A hátizsákos virágföld-cipelés, és más hasonlóan húzós feladatok bizony nem tették népszerűvé nálam a hobbikertészetet. A fő gond mégis az volt, hogy kis srác koromban atyai rendeletileg tilos volt az udvaron focizni, mert a labda tönkretette volna a „szent virágokat”. Láthatjátok, a sors sem akarta, hogy megkedveljem a dísznövény-termesztést és a kertápolást.

Felnőtt életem néhány évét fiatal házasként, albérletben, valaki más kertes házának alagsori lakásában töltöttem. Az a kert sokkal szebb volt, mint amire a gyerekkoromból emlékeztem, de nem törődtem vele. Nem volt hozzá semmi közöm. A nyugdíjas tulajdonosa mintaszerűen gondozta, talán még a fűszálak is számozottan, katonásan sorakoztak a helyükön. Az volt a legcsodálatosabb élményem itt, amikor a jogos tulajdonos néhány hétre külföldre utazott, és megkért, hogy viseljük gondját a bőséges terméstől roskadozó eperpalántáknak. Mindössze annyit kellett tennünk, hogy néha elfordítjuk a csapot és meglóbáljuk a vizes tömlőt a kert irányába. Fantasztikus hetek voltak, elhihetitek: eperszüret, nonstop ;-) .  Akkor kezdett derengeni, hogy a kert talán többet jelent, mint néhány négyzetméter termőtalaj, amelyből tavasszal növények sarjadnak, és amelyről ősszel el kell takarítani a gazt.

Aztán jött a panelben töltött „kertmentes” évek sora, de amikor lehetőség adódott kertesbe költözni, ezúttal tulajdonosként, rögtön tudtam, hogy egy új korszak következik. Pedig odaköltözéskor nem valami  szívderítő látvány fogadott. Siralmas volt az udvar, tavasszal és ősszel minden sárban úszott, télen a havat alig lehetett lapátolni a göröngyök és hepehupák miatt, és garázsnak nevezett deszka-bádog tákolmányok virítottak a hátsó felében. Sőt, valahol egészen hátul, három egymáshoz toldott, elárvult kerti wc-fülke szomorkodott magában, jobb időkre várva.

És jöttek a jobb idők, mert az új helyben benne volt a lehetőség. Ráadásul úgy, hogy nem kellett hátizsákkal cipelni a földet ;-)  . Az évek múltával itt is egyre több lett a muskátli, a fű pedig egyre zöldebb. A kopott – és ócska ólmos  festékkel festett – vas tákolmányok helyére lazúrozott fából ácsolt gerendalugas került. Az apró szemű fekete szőlő most már itt is beérik, majd minden ősszel. És ez még mindig nem minden! Könyvet vásároltam arról, hogy hogyan kell pázsitot gondozni. És fűnyírót is. És megtanultam szakszerűen füvet nyírni…

És ezzel együtt megszerettem a kertben töltött órák nyugalmát, és azt is, hogy ott a jó munka gyümölcsei gyakran – szószerint – kézzelfoghatóak.  Igaz ugyan, hogy citromfánk még nincs, de csak azért, hogy valamiben különbözzek az édesapámtól. Ha akarnám, talán lehetne.

Ugyanis a kert szelleme időközben nekem is a barátommá vált  :-) .

Hozzászólások

A szerzőről: Tódor Andor

2 hozzászólás a(z) “Én és a kert szelleme” bejegyzéshez

  1. Szasz Istvan szerint:

    Sajnos nekem ilyen elmenyeim nem voltak-nincsenek sze tombhazlakasban nottem fel tombhazlakasban lakom Az biztos a terasz tele van viragokkal es apum a mai napig a teraszon termeszti a cspospaprikat es nem is akarmilyeneket!!!!

  2. Erika szerint:

    Olyan szépen leírtad Andor!! Én sokat voltam nagymamámnál, falun, illetve gyerekkoromban minden vakációmat elejétől végig falun tőltöttem… sajnos nállunk nem volt kerti szellem, mert gazdálkodni kellett a termőföldekkel, az álatokkal, de én mindig szerettem volna, hogy mutatós kertünk legyen :) (persze nem jutott idő erre) most mivel a nagyiék kiöregedtek és nem bírják a nehéz munkát, lassan szőlő került a kertbe, rózsa, tavaszi, nyári, őszi virágok és ez örömmel tőlt el :)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Biztonsági Kód:

Rouge Boutique Decor

Hírlevél



 

Keresés a honlapon

Facebook

Fő szponzor

Szponzorok

as-banner-resized

Rouge Boutique Decor

Címkék

Google Translate