Én és az ember legjobb barátai • Hobby Turmix
nov
26
2012

Én és az ember legjobb barátai

 

Kitaláltátok, a kutyákhoz fűződő ellentmondásos viszonyomról fogok írni. Az én estemben ugyanis az ebek nem annyira a barátaim, inkább az ellenségeim. Vagyis azok voltak.

Kisgyerek koromban kezdődött, amikor még beszélni is alig tudtam. Három- négyéves lehettem amikor a tinédzser unokatestvérem magával vitt (életemben először) a falusi házukhoz. A ház bent volt az udvaron, egy átlátszó kerítés mögött. Bent, a ház és a kerítés között hatalmas dög ugatott habzó szájjal. A rokonom bement a kapun és megkért, hogy várjak rá az utcán, mindössze néhány percig, amíg kinyitja a bejárati ajtót, hogy könnyebben bejuthassunk a házba. Egyedül maradtam és türelmesen vártam a kapu előtt, a benti házőrző meg tette a dolgát, őrjöngve vicsorgott az idegenre (rám) miközben a kedves rokon valahol jó messze az ajtózárral babrált.

Ekkor jött be a képbe a véletlen, a szomszéd – hasonlóan nagy és dühös – kutyája képében amely felfigyelt az éktelen csaholásra, és futólépésben érkezett, az utcán, segítséget nyújtani a benti kollégának. Két tűz közé kerültem és nem számíthattam semmilyen segítségre… Otthon nem volt kutyánk és nem tudtam, hogy ilyenkor mit kellene tenni. Ösztönösen ordítozni és hadonászni kezdtem, és ennek az lett az eredménye hogy a szomszéd dög tőlem mindössze néhány centiméterre ugyan, de megtorpant, a rokon abbahagyta az ajtózárral kapcsolatos ténykedését és elindult felém. Sikerült is elhárítani a veszélyt, szomszéd kutya el, én meg végre bent a házban :-) . Holtsápadtan,  pihegve szürcsöltem a hideg vizet és próbáltam kitörölni a fejemből az egész történetet.

Sajnos ez az emlék most is kísért, mint ahogyan gyerek- és felnőtt koromon át végig. Ahányszor kutya mellett kellett elmennem, próbáltam fegyelmezett maradni, de a testbeszédem elárulta a rettegésemet és többnyire botrányba, ordítozásba torkollott a találkozás. Egy idő után jobbnak láttam átmenni a szemközti járdára. Kamaszkoromban arról ábrándoztam, hogy ha majd felnőtt leszek, autót vezethetek, és így nem kell kutyák mellett elmennem  gyalogosan… Ez mostanra már így is van, és lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy a KUTYA soha nem lesz az én legjobb barátom.

Teltek-múltak az évek és a gyerekem lassan felnőtt, és … mit meg nem tesz az ember a lányáért?!  Az egyik legcéltudatosabban folytatott „meggyőző kampánya” egy kutya otthoni beszerzésére irányult, és mindent bevetett annak érdekében, hogy ez bekövetkezzen. A kutyafajt is gondosan kiválasztotta (nem túl kicsi, nem túl nagy), tenyésztőt keresett, internetes levélváltás után már jöhetett is a látogatás a kennelben ahol bokáig jártunk kiskutyában (és kutyagumiban is :-) ). Így került hozzánk Dala, a border collie kölyök.

Meglepetten tapasztaltam, hogy nem különösebben félek tőle, hisz olyan kis aranyos teremtés volt. Mindent összerágott, hálás volt minden simogatásért és a hosszabb útról hazaérkezéskor igazi ceremóniát produkált, mancsnyújtással, farokcsóválással és egyfajta sajátos szöveggel, amely az én értelmezésem szerint valami olyasmit jelenthet, hogy isten hozott, meg hogy nagyon hiányoztál :-) De Dala mindig kinti kutya maradt, soha nem alakult ki közte és köztem igazi bensőséges kapcsolat.

Az igazi áttörést a második kutya, Lizi érkezése jelentette. Talán mondanom sem kell, hogy az ő családba integrálását megelőzően is évekig tiltakoztam az egy főre eső kutyalétszám növekedése ellen. Egy kutya bőven sok, bizonygattam, így sem tudunk annyit foglalkozni vele, mint amennyit kellene, mindenki dolgozik, tanul, éli az életét, a kutya meg egyedül tölti a napjait és különben is – neveletlen, mert nincs rá időnk.

Teltek az évek, és egy ausztriai sítúra alkalmával az egyik régi kedves ismerősünk addig csűrte-csavarta a szavakat, amíg  bele nem egyeztem a kiskutya-családtag befogadásába. Lizi tehát amolyan „rendelésre” készült kiskutya, csak akkor kezdtek hozzá a létrehozásához miután rábólintottam, hogy jöhet!

 

Mint utóbb kiderült, ez egy olyan döntés volt, amelyet azóta sem bántam meg. Ezzel a kiskutyával kaptam egy második esélyt az élettől, hogy jobban megértsem az ember legjobb barátjának működését és észjárását és ilymódon felülírjam a tudatomban ama gyerekkori traumatikus élményt. Ne nevessetek ki, de az érkezése óta eltelt másfél év alatt ezt a kiskutyát majdnem az emberek szintjén tartom számon. Gondolkodom azon, hogy vajon  hol a határ…. Kedves, okos, ragaszkodó. Nevelhető. Néha úgy fest, mintha gondolatai és érzelmei  is lennének.

Vannak embertársaim, akikről ezt nem merem ilyen határozottan állítani.

 

Hozzászólások

A szerzőről: Tódor Andor

4 hozzászólás a(z) “Én és az ember legjobb barátai” bejegyzéshez

  1. Mefisztó szerint:

    Legkorábbi emlékeim egy (akkori szemszögemböl óriási növésü) fekete kutyához kapcsolódnak, a nem ismeretlen maradt, Támbának hívták és az udvar végében a kutyaólhoz láncoltan ért. Egyik alkalommal túl közel kellett járjak hozzá, ö éppen evett vagy az étele maradékait örizte és rámtámadott – holott addig szivesen hagyta magát simogatni. Bele is harapott azonmód a karhajlásomba, alkaromon, felkaromon elég sokáig láthatóak voltak a fognyomai. Nem emlékszem hogy féltem volna töle, azután sem, Támbá azonban eltünt az udvarról, a kutyaól is, csak a földbevert vascölöp, a lánc által lehorzsolt szilvafa törzse és a kertkapulába tanuskodtak ottvoltáról…

    Nagyapámnak mindig is voltak kutyái, testvéreinek, azok gyerekeinek… Állatokat tartottak, legelöre és erdöre jártak velük, nagytestü, bozontos, jobbára szürkés-fehér foltozatuak, fekete pofákkal – ma tudom, amolyan szarplanicai meg kaukázusi keverékek voltak. Félelmetesnek kinézö, az udvarokban, karámokban emberhez – már ahhoz akit ismertek – türelmesek voltak, mást irgalmatlanul megkergettek. Már akkor is feltünt, mennyire érdekes szervezése volt a falkának, mert nem mindegyik kutya rohant ki a benyomulókra, és nem is mindegyik fogadta ugatva a közeledöket. Azt is meg kellett tanulni, hogy a néha ott talált és kedvelt kiskutya nem mindegyike élte túl a nyarat, vagy elcserélték egymás közt, mert hát az elrokonosodás ellen tenni kellett valamit.

    Hosszabb kirándulásaink során megtanultuk, hogy nem minden pásztorkutya “papó kutyája” és ennek során nem mindegyik fogadja szivesen a közeledést, megtanultuk a bánásmódot, a helyes magatartást az idegen kutyákkall szemben, mert a kirándulásainkról semmiképp sem az emlékeinknek hanem magunknak kellett hazatérni. Akkor értettem meg igazából, mi mindent jelentett egy odakint élö embernek és állatainak egy kutyafalka, ami egymasrahangolva tökéletesen végezte mindennapi teendöjét – még akkor is, ha egyike-másika gyengülés vagy kor adta gyengélkedések miatt a támadó farkasoknak, medvéknek áldozatává lett…

    Elsö saját kutyánk nem tartott sokat, pásztorkutya volt, nem szerette a láncon, nem szerette az aránylag kis helyen és aztán el is tünt – ma is tisztázatlan körülmények közt.
    Második kutyánk, egy Cocker-Spániel-származás, úgy került hozzánk, hogy egykori fiatal gazdáinak gyereke született és a fiatal asszonyka módffölött ki volt akadva a kutyus miatt, így aztán az addig családttag Bubi kikerült a kertbe, kutyaházba, láncra sodronyra… Sírt is sokat, panaszolta sorsát, de aztán mégis valahogy, ha nehezen is, de belenyugodott. A szabadság, a szeretet emléke mindannyiszor visszavitte régi gazdái házához, nem egyszer kellett elhozni onnan – nem volt a legkellemesebb és legegyszerübb feladatok egyike. Végül ki került Szentpéterre – a nyoma elvesz az idö ködjében…

    Saját háztartásomban legelöbb cicák tanították meg a 4lábu hüségét, odaadását és személyes igényeit, sajátosságait figyelemmel és megfelelö odaadással kísérni. A lakás méretei, udvar hiánya, majd kis méretei, a város szigoru kutyatartó rendeletei miatt inkább oktalan volt egy kutyára gondolni, tehát cicát cica kisért és váltott fel. Nagyon kedves emlékek keltek ebböl az idöböl és nagyon sok kép tanuskodik a határtalan szeretetröl, ami köcsönös volt és messzentsem egy egyenirányu forgalom.

    Eljött a nap, amikor a kertes ház vídéken valós formákat öltött, a lazább ebrend és adózás is kedvezönek bizonyult, hát akkor ösi ösztönömre hallgatva, kutyát igényeltem a házhoz. Elindultam a közeli város állatotthonához, emrt annyira szooru pofiju kaukázusit ajánlottak hozzáértö gazda kezére. Talált volna a lépés, a Maxi hallgatott rám, szomoru szemeiben fény csillant és bíztosan jó útastársak is lettünk volna, azonban az állatotthon a szívfacsaró szövegeket és képpeket magassabbra helyezte, mint a lehetöséget, Maxinak öreg napjaira visszaadni áhított szabadságát. A környék valamennyi állatotthona hasonlóan süketnek bizonyult, így aztán egy messzibb földröl fényképen bemútatott kiskutya lopta be azonnal szívembe magát és akkor tudtam, vagy ez, vagy egy másik sem! Némi tartózkodás, szabódás és egyébb kétségek halomra dobásával megérkezett – repülön és autóban szállítva – ideiglenes otthonába. A kötelezö átbolhászás, több mint 12 kullancs eltávolítása után már egészen szép tisztán és rendben pihenhette ki az út fáradalmait. Hogy neki is érzései, emlékei és elméje van már azon is láthattuk, hogy kis lábait kapkodva valami álommezön rohangált – Portugália délnyugati partjain? – majd nyüszített és végül könnyei nedves vonalat alkotva folytak le kis pofiján…

    Elég hamar elkerült a kertes házhoz és annak ellenére, hogy mi még csak költözöfélben voltunk, ö már felverte tanyáját, beszaglászta minden zegét zugát úgy háznak mint kertnek és udvarnak és nagy büszkén tulajdonába is vette, amit azzal tanusított, hogy hazaindulás elött megmakacsolta magát és alíg tudtam kihurcolni a kapun. Az autóhoz érve végérvényesem megmakacsolta magát és annyira szélesre és kezelhetetlenre tette magát, hogy el kellett engedjem. Visszaszaladt az udvarba, fel a feljárati lépcsökön, oda leült, “karba” tette a mancsait és rámvigyorgott. Lehet egy ilyen teremtésre haragudni, neheztelni? Nem. Tehát – ha rossz lelkiismerettel is – otthagytam. Kettöt tértem és mindannyiszor ptt találtam, ugyanazon a helyen feküdve. Elmentem és odavittem neki a kajáját, egy takarót és a fekhelyét, aztán hajnalba ismét arrajártam – aludt az ágyacskájában.

    Nem volt rázkódásmentes a fejlödése, dog-rottweiler apa, labrador anya génanyaga egy módfölött érdekes és változatos teremtést eredményezett, de igenis, merem állítani, lelke, értelme van és nagyon pontosan tudja, mikor mit ütött az óra. Ha dühös vagyok, akkor azt is tudja, miért, és annak megfelelöen vagy elvonul és békében hagy, vagy kiengesztelésképpen hozza a játékmaciját és akkor rohangálni kell a ház körül. Ha pedig rossz fát tett a tüzre, akkor olyan kiengesztelésre ösztönözöen tud nézni, hogy csak na. Imádja a cicákat – idöközben kettövel osztja önzetlen szeretetünket és odaadásunkat – és ha nem veszi észre hogy nézzük, akkor még enyeleg is velük egy sort. Hogy ne lenne idönk rájuk az nem igaz, mert csak arra nincs idö, amire nem szakítunk. Annak idején sokat hajtottam és senki nem vállalta volna a foglalkozást vele, a kiadós sétákat. Ma tudjuk: akkor is lett volna rá idö, amint ma is van, de akkor hiányzott az ok rá, letenni a munkát egy-másfélórára és kimenni, élvezni a környezetet, a természetet az év minden napján. Ha neincs rögtön idöm, akkor jön és beül az asztal alá, a székem mellé, mély sóhajjal nyugtázza a szavaimat és visszapillant, gazdi, minden rendben és akkor tényleg rendben a világ – ha csak a pillantás erejére is.

    • Hobby Turmix szerint:

      Nagyon érdekes történet. Köszönöm, hogy megosztottad velünk, itt a Hobby Turmixon. Azt gondolom, hogy ettől élő ez a közösség. A következtetés: a kutya sokkal inkább barát, mint ellenség. Én is ezt érzem. Csak épp el kell jutnunk oda, hogy megértsük őket, a négylábú társainkat, és ez nem kis feladat. Örülök, hogy van, akinek ez sikerül. Most már úgy érzem, hogy én is ide tartozom, és ez boldoggá tesz :)

      • Mefisztó szerint:

        Nagyon szivesen írtam, bár látom, egy pár helyesírási hiba azért csak becsúszott…
        Ami igaz, régebb és föleg vidéken az ebek eleven riasztóberendezésekként számítottak és tartattak, ezért efféle lelki rezdülések megfigyelésére, ember-eb-összehangolásra nem pazarolta senki drága idejét. Inkább amolyan rusztikális “kustí-nye” kiáltással túlordították ebeiket és azt fel kellett venni mint örök mintát – másképp el voltál veszve. Nos, ha valaki ezt Neked nem magyarázta meg, vagy megfigyelés alapján nem jöttél rá – leírásod nyomán feltevödik a kérdés, hogyis jöhettél volna rá, 2 eb egyidejüleg bekattanó kereszttüze közé kerülve? :) – akkor bizony huzamosabb ideig inkább ellenségnek semmint barátnak bizonyosúltak szegény 4lábu barátaink.
        Engem igaz manapság is megtéveszt a tudat, hogy a mi immár 45kg-os, összkarom- és pracli meghajtásu, turbótöltésü Athoszunk tulajdonképpen csak nekünk és velünk egy nagy bújós, puszilós, hátára hempergö, hasát simogatásra, vakargatásra felajánló nagy maci, mert a mások szemében egy bömbölö, néha nyálas támadásokkal acsargó és fogait csattogtató fenevad, akinek senki nem kerülne szívesen a 2,80-as kerítéssel korlátolt hatáskörébe. Ha játék közben fejmagasságra felugrik és az alkaromat elkapja, akkor még engem is kivesz az egyensúlyomból és akkor tudatosodik bennem is, hogy egy engedélymentes fegyverrel van dolgom. Azért mégis el lehet mondani Loriot mondását egy keveset átírva: “Az élet kutya nélkül? Lehetséges, de értelmetlen…”

  2. Szasz Istvan szerint:

    A katonasagnal volt egy farkaskutyam Rexona (kapitanyi rangban) Amikor leszereltem azt hittem a szivem meghasad hogy ott kellet hagynom No azota szemely szerint nem volt kutyam de szerintem a kutya az egyik leghusegesebb es legbaratsagosabb allat!!!!!!!!!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Biztonsági Kód:

Rouge Boutique Decor

Hírlevél



 

Keresés a honlapon

Facebook

Fő szponzor

Szponzorok

as-banner-resized

Rouge Boutique Decor

Címkék

Google Translate