Lizi vakációja • Hobby Turmix
júl
13
2012

Lizi vakációja

Sziasztok! Képzeljétek voltam vakációzni. A tengerparton! Provence-ban, együtt az egész családdal: anyucival, apucival. Nagyon jó volt! Utaztunk autóval, vonattal, busszal, városnéző kisvonattal és hajóval. Izgultam nagyon! Autózni nem szeretek, de ha visznek akkor muszáj … és már megszoktam. Hát most már büszkén állíthatom, hogy a többit is megszoktam! És tudjad, hogy mindenik jobb volt mint az órákig tartó gyaloglás, lépcsőzés vagy sziklamászás a tűző napsütésben. De azt is kibírtam, sőt sokkal jobban mint a felnőttek. Összesen csak kétszer kellett ölbe vegyenek!  

Igazán, nagyon ügyes voltam! Nemcsak én mondom így, hanem mindenki, akivel szóba elegyedtünk. Nagyon jó kiskutya voltam. Szó nélkül gyalogoltam, lépcsőztem, másztam mindenre amire kellett (vagy nem kellett) és jól viselkedtem. Nem kellett megszidjanak egyszer sem. Igaz a többi kutya megugatása nem igazán tetszett senkinek, de nem vittem túlzásba. Komolyan. Csak annyit ugattam, amennyi éppen muszáj volt. De tényleg. Hidd el. Nem szépítek, nem füllentek … látod nem is nőtt meg az orrom. Na jó, na. A vonaton egyszer megugattam egy nénit és egy bácsit, de rögtön szóltak, hogy “jó ember, jó ember”  … úgyhogy utána már csak magamban puffogtam tovább, úgy hogy bbbhau-bbbbbbhhau…

Itt ülünk a vonatban Monaco felé. Nagyon jó volt vonatozni. Láttam az ablakból a tengert, a tengerpartot, városokat, alagútakat és még sok más kutyát is, amint rohangásznak a parton.

Ó, a mozgólépcsőt kifelejtettem! Monte Carlo-ban egyszer így utaztam. Ezenkívűl rengeteget kellett gyalogolni, hegyre fel, aztán le, aztán megint fel és megint le. És közben perzselt a nap és olvadtunk bele az aszfaltba. Képzeld, anyuci majdnem elájult. De én egyáltalán nem panaszkodtam, próbáltam segíteni is neki, csak húztam-húztam, mindig előre.

Itt áthajókáztunk a St. Honorat szigetre. Ez is tetszett. Igaz, az elején kicsit furcsa volt a dülöngélő érzés, de gyorsan megszoktam.

Itt már annyira fáradtak voltunk (vagyis voltak a fenőttek), hogy felmásztunk egy ilyen kis városnéző járműre és azon is utaztunk. És közben pihentünk. Ja igen, itt volt az amikor nekem nem akarták felrakni a fülemre azt a valamit amit ők feltehettek. Na meg is orroltam ezért rájuk. De hamar elmúlt és megbocsájtottam. Én egyáltalán nem vagyok haragtartó! Szeretek barátságos lenni … de az idegenekben nem bízom meg. Nem-nem. Majd, ha jól megismerkedtünk.

Aztán jartunk mindenfelé. Múzeumokban, templomokban, boltokban, romok között, mezőkön virágok között, parfümgyárban, piacon, vendéglőben … nem is emlékszem mindenre. Ez itt egy múzeum a St. Marguerite szigetén. Képzeld, ide volt bebörtönözve a Vasálarcos! De ott a cellákban már nem hagyták, hogy fotózzunk.  Nagy kár, mert érdekes volt.

Na itt elindultam fölfelé, aztán annyi lépcső volt, hogy én nem is tudok addig számolni!  De, ugye Te is látod? Mindig várnom kellett rájuk. Állandóan lemaradtak. És csak azt hajtogatták, hogy “Lizi, hova sietsz?!”

Az 1ooo éves apátság földszíntje. Rögtön észrevettem, hogy további lépcsők is vannak! Hát akkor irány fölfelé!

Milyen magas, ilyent én még nem is láttam.

Első emelet.

Gyertek már!  Hol vagytok????  Sötét van … félek tovább menni.

Harmadik emelet. Ezek már az utolsó lépcsőfokok. Kérlek, ne nézd a hátsó felem … tudod, ez a fotó nagyon előnytelen.

A népszerűség  csúcsán …  Nagyon aranyosak voltak a francia gyerekek! Nagyon szerettek engem.

Sziklamászás … és még azt mondják rólam, hogy öleb.

Mennyi minden van ott lenn! … de azt hiszem jobb, ha nem mozdulok.

Sziklák, sziklák, sziklák … és pózolás a fotóhoz.

És lépcsők.

Lépcsők fel aztán le és megint le és megint le. De aztán megint fel! Sok volt és fárasztó volt. Nagyon – nagyon.

Ez jól esett a szegény kis tappancsaimnak. Csak ne ittam volna a vízből! Másnap nagyon beteg voltam.

Ahol tudtam és ahogy tudtam, ott pihentem ki magam. Például a vendéglőben, az asztal alatt.

Vagy az autóban …

vagy a homokban.

Nem finom a homok!  Soha ne próbáld megenni.

Összemaszatoltam magam mindennel. A fehér bundikám nagyon gyorsan beszürkült. Soha nem engedtek fel az ágyba, egész vakáció alatt. Borzasztó, hogy mindem próbálkozásom kudarcba fulladt. Fürödtem pedig, nagyon sokszor. De hát én szobakutya vagyok, nem udvari kutya! Ráadásul fehér! Persze, hogy látszik rajtam az út pora és sok más egyéb! Hát nem tudják?!

Túl gyakran kellett fürödni. Ez már nekem sok volt.

Mikor az ember kiskutyája úgy igazán kezd beleszokni a vakációzásba … hát hazaviszik. Szomorú vagyok. Pedig itt már annyi jóbarátom van … Mi lesz velük? … nem baj, majd jövőre!  Jövőre találkozunk!  Ne felejtsetek el!   Én sem felejtelek el titeket, megigérem! Sziasztoooooooook…. vauuu-vauuuuu…

Még egy-két nap és otthon vagyunk Brassóban … Otthon is vannak barátaim. Igazi jóbarátok! A cica és a nagykutya … és a többiek! Lányok és fiúk! Nagymamák és nagytaták! Mindenki szeret engem!  … de nincsenek kiskutyák … nem úgy mint a Riviérán, ott milyen sok kiskutya volt …

Hozzászólások

A szerzőről: Tódor Nits Tünde

5 hozzászólás a(z) “Lizi vakációja” bejegyzéshez

  1. Erika szerint:

    Elképesztő!! Mintha tényleg Lizi beszélne :)

  2. Szasz Istvan szerint:

    Erikaval en is egyettertek!!!!!!!!!!! Mintha Lizi meselne Tanacsom jövöben se hagyjätok otthon :) )

  3. Szalay Norbert szerint:

    Nagyon egy okos kiskutyus ez a Lizi!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Biztonsági Kód:

Rouge Boutique Decor

Hírlevél



 

Keresés a honlapon

Facebook

Fő szponzor

Szponzorok

as-banner-resized

Rouge Boutique Decor

Címkék

Google Translate